2015. július 7., kedd

Tizenhetedik fejezet - A játék elkezdődött

„Mindig úgy gondoltam, hogy az ember sosem tévedhet el igazán, ha tudja, mi van a szívében. Most mégis attól félek, hogy eltévedek, ha nem tudom meg, mi van a tiédben.”

- Jem Carstairs -

Gyertyák világították be a kápolna sötét szegleteit
A Serenty sírboltban helyezik örök nyugalomra Blythe testét. Néma csend honolt bent. A szertartás már lezajlott és már csak a közeli hozzátartozók maradtak a helyiségben. Ő is annak számított. A sarokban állt és figyelte az embereket. Őszinte gyászt látott, ami megdöbbentette. A legtöbb ilyen eseményen, sokan megjátsszák magukat, de itt nem. Új arcokat is látott, ami már egyáltalán nem lepte meg. Blythe már mesélt rólunk, szinte ismerte őket.
Egy hosszú, vörös hajú lány lépett oda mellé. Szemei még könnyeitől csillogtak. Arca beesett volt. Látszott hogy nem evett túl sokat az utóbbi időben és az alvást sem vitte túlzásba. Szó nélkül megölelte. Mind kettőjük vállát újra a sírás hullámai rázták. Túl nagy volt a szívükön ejtett seb. 
- Köszönöm, hogy eljöttek! – Szorította meg Camille kezeit. Az olyan apró és törékeny kezeket. Hihetetlen, még is mennyire kordába tudja tartani a lovakat. 
Udvarias szavakat voltak és csak az illem diktálta, de még is örült. Nem lett volna csoda, ha ő is társul Carolinehoz és Dimitrihez, és távoznak a szertartás után. 
- Ne butáskodj Dee, ez természetes! – Hangja fojtott volt, még mindig a könnyeivel küzdött. A lány mögött egy magas, fekete hajú férfi jelent meg. Azonnal felismerte, nagyon jól tudta ki is ez az ember. – Dee, had mutassam be, Lucien Basst. Lucien, ő Blythe unokahúga Diamond Bliss. – Dee kezet nyújtott a férfinek, aki gyengéden szorította meg azt. 
- Részvétem! – hajtotta meg enyhén a fejét. 
- Köszönöm! Ahogy azt is, hogy ma itt volt és részt vett a ceremónián. – Picit oldalra fordul és a frissen fel ravatalozott sírt figyelte. – Sokat jelentene neki! – Nem fordult vissza. Újra és újra a sírra vésett feliratot olvasta. 

Blythe Moniqa Serenty

1993. szeptember 3. – 2014. április 19.
Örökké a szívünkben őrzünk!
Örökké a lányunk leszel!
Örökké a barátunk maradsz!

- Nem tudtam, hogy a második neve az, hogy Moniqa – szólalt meg Lucien. Valóban, ezt nagyon kevesen tudták. Mindenkinek volt második neve, amit csak a családtagok tudtak és csak az anyakönyvi kivonatban volt feljegyezve, minden más helyen, egyszerűen kihagyták. Ez a név pedig, csak az övék volt. Blythe és az övé. 
- Nem is verte nagydobra – visszafordult. Camille a férfi vállára hajtotta a fejét, kezeik összekulcsolva. Látod Blee, igazad lett! Mint mindig! 

***

A férfi gondosan ügyelt rá, hogy az asztal alá ragasztott diktafon ne legyen észrevehető. Megtörölte izzadságtól nedves kezeit farmernadrág anyagába. Ezen áll vagy bukik minden. Eddig minden simán ment, továbbra is így kell maradnia. Körbe pillantott, majd az órájára lesett. Hamarosan itt az idő. 
Egy kis forgalmú londoni kávézót választott találkozóhelyül. Tökéletes hely, a közös ügyük megbeszélésére. A felszolgáló lány ismét oda lépett hozzá és az asztalra helyezte a kávét, míg a vele szembe ülő részre csak egy limonádét tett. 
Amikor megszólalt az ajtócsengő, felöltötte szokványos, érzelem mentes maszkját. Ahogy a várt vendége mellé érkezett, felállt. 
- Üdvözlöm! – Jobb kezével, hellyel kínálta, majd ő maga is helyet foglalt. – Bátorkodtam rendelni. Ha jól emlékszem, a múltkor is limonádét ivott. – Hangja szokványos, semmit sem sejtő. 
- Köszönöm! – Levetette fekete sapkáját és a mellette lévő székre, helyezte, elázott kabátját, pedig a széktámlájára terítette. – Térjünk is a lényegre! – A férfi értette, mire gondol. Elővette a fekete akta táskáját és kivette belőle a papírokat. 
- Itt van minden, ahogy kérte. – Miközben átnyújtotta a papírköteget, másik kezével észrevétlenül ellenőrizte a diktafont. Remek, eddig minden a terv szerint alakul. 
Vendége átvette tőle a papírköteget, majd gyorsan átfutotta azokat. Szeme elégedetten villant a férfira. 
- Teljes mértékig le vagyok nyűgözve, Mr. Ashton! – Az asztalra helyezte a papírhalmot és kortyolt egyet a limonádéjából. – Én sem voltam tétlen! De előtte, itt a fizetsége. – Két halom pénzköteg landolt Mr. Asthonnal szemben. Cinikus mosolyra húzta a száját. 
- Önnel, mindig öröm az üzlet! – felkapta a pénzt és belehelyezte a táskába. – Most pedig, árulja el, mivel töltötte az elmúlt három napot! – Itt az idő. 
- Megöltem Blythe Serentyt! – A férfi képtelen volt leplezni meglepettségét. Ez lehetetlen. Még is hogy az ördögbe? – Látom, meglepi a hír. 
- Az nem kifejezés Uram! – Eddig azt hitte, minden lépéséről tud, de tévedett, ez a férfi, sokkal eszesebb, mint gondolta. 
- Az a buta liba, Mr. Ashton, túl közel került a megoldáshoz, mielőtt rárobbant a gyár. – hátra dőlt, mint aki jól végezte dolgát. Mosolya, igazán büszke volt. Ashtonnak kedve támadt volna jól arcon törölni, de türtőztette magát. Lesz még rá alkalmam! Ezzel nyugtatta magát. – Reméltem, hogy belehal, de sajnos nem így történt. Óvintézkedésekre volt szükség. – Felvette poharát és kiürítette a tartalmát. Intett a pincérnek és rendelt még egy pohár limonádét. 
- Miféle óvintézkedések? – Tudta, hogy ez a kérdése, igen meredek. De tudnia kellett. 
- Ópiumot fecskendeztettem az infúziójába! Ópium túladagolásban halt meg a kicsike! – Felnevetett. Ashton ökölbe szorította a kezét. Aljas, szarházi, rohadék! 
- Okos! Az ópium elég hamar, eltűnik a szervezetből. Ha szerencsénk van, sosem jönnek rá! – Hangja, még számára is idegen volt, de fent kellett tartani a látszatot. – Nekem mi lesz a dolgom? 
- Figyeld továbbra is és jelents nekem. – A pincér léptett oda. Mind a ketten elhallgattak. A lány, csak egy pillanatig maradt, majd el is tűnt. Okos kislány! – Ezen felül, a vénlány, minél hamarabb szabaduljon meg a lánytól. Had szenvedjen a rohadék! – Semmi kétség nem fér hozzá, ezt a férfit felemésztette a bosszúvágy. 
- Melyik lányt, Uram? – Kikellet mondani a nevét, különben semmit sem ér beszélgetésük ezen része. Gyerünk! Beszélj!
- Ideje megszabadulnunk a másik ikertől is. Tegyétek el láb alól, Lionella Basst! – Hamarosan, te aljas rohadék, elkaplak! Már csak némi információ és a rácsok mögül szemlélheted a világot, ezt garantálom! 

***

Camille, Lionella, Diamond, Lucien, és Gabriell talpig feketébe öltözve ültek Grower egykor szalonként működő helyiségében. A csend, ami rájuk telepedett, nem volt nyomasztó, nem követelt hangot. Békés csend volt. 
Lucien karját, Camille derekán nyugtatta. Az elmúlt pár napban, elválaszthatatlanok voltak. Blythe halálával, Camille visszaköltözött Growerbe. Egy hete ismét itt él, bár olykor inkább hasonlított egy szellemre, mint sem egy lányra. Az egyezségük újra életbe lépett, bár, ő már nem látta sok értelmét. Vagy így, vagy úgy, de mindenképpen segítene neki és a gyárnak is. Viszont, vannak dolgok, amik még számára is ismeretelenek. Nyitott kérdések. 
Hogyan halhatott meg ilyen hirtelen Blythe? Mi ez a sok robbanás a gyárban? Főleg, akkor, amikor Camillehoz közeli emberek vannak ott? Ezek csak kevesek a sok megválaszolatlan kérdések közül. 
- Meddig maradsz Diamond? – Lucien tudta, Camille csak azért tette fel ezt a kérdést, hogy elterelje a gondolatit. 
Kezdett aggódni. Egészen biztos benne, hogy Camille fogyott, legalább három kilót, ha nem négyet. Alig egy hét alatt. Szinte semmit sem alszik. Az egészben a legrémesebb, hogy megkérte, had aludjon külön. Csak ezekben az órákban váltak el egymástól. Biztos volt benne, hogy éjjelente sír. Sír a nagyapja miatt, s sír Blythe elvesztése miatt. Ezekben az órákban akart a leginkább mellette lenni, de tudta, hagynia kell időt neki. De vajon mennyit?
- Pár hétig, amíg Caroline és Dimitri jobban nem lesz. Utána visszamegyek Washingtonba. – Lucien szóra nyitotta a száját, amikor Keenan jelent meg az ajtóban. 
- Uram, a rendőrségtől vannak itt! – Camille összerezzent mellette. Felállt, megcsókolta a lány fejét. 
- Nincsen semmi baj. - suttogta a fülébe. – Egy pillanat és jövök! – Majd kisített és egyenesen a dolgozószobájába ment.  
Pár pillanattal később léptek zaja tűnt fel. Fejét hátra fordította, és egyáltalán nem lepte meg, az, akit látott. 
- Jobb, ha én is megyek, és akkor talán garantált, hogy mindenki épségben, de főként élve távozik a helyiségből – Lucien félmosolyra húzta a száját. 
- Nagyon szellemes – felelte barátjának. Végül is, ártani, nem árthat, ha Gabe itt van.
Amikor beléptek, Lucient nem érte meglepetésként, hogy ugyanaz a két nyomozóval találta magát szemben, akik a szülei halálával kapcsolatban is nyomoztak. 
Gabriell az ablakhoz lépett, mint mindig, ha ilyen vagy hasonló helyzet állt elő, ami nem jelenti feltétlenül azt, hogy folyton rendőrök jártak hozzá. Esetleg nyomozók, FBI-osok, CIA-sok és a többi rend fent tartó szervezet. 
Megkerülte az asztalt és helyet foglalt. Egyáltalán nem volt udvarias, ismét a régi Lucien volt. 
- Miss. Dasher és Mr. Rusher, minek köszönhetem kellemetlen látogatásuk? – Mai napig állítja, hogy ezek összebeszéltek és rímelő nevet választottak maguknak. Esélytelen, hogy valakiket ennyire hasonlóan anyakönyvezzenek és társak is, legyenek. Ki van zárva. 
- Blythe Serenty. Mond valamit önnek ez a név, Lord Bass? – Tudni kell, hogy Lucien ki nem állhatja, ha valaki a „Lord” megnevezést használja, de ők kettőjük esetében, szó szerint követelte. 
- Mr. Rusher, pontosan tudja a választ. Hagyjuk ki a felesleges köröket és térjünk a lényegre! – Miss. Dasher magas volt, de nem nőt olyan nagyra, mint a társa, Mr. Rusher. Kicsit gömbölyded alakú. Lucien gyanította, hogy a nő gyermeket vár. Egyáltalán nem lenne furcsa, ha Austin Dusher lenne az apa. Hosszú szőke haja fonatban omlott a vállára, kék szemeiben melegség és értelem bújt, nem úgy, mint Rusherébe. Határozottan szívesebben beszélgetett vele, mint a társával, akinél még egy hangyába is több értelem szorult. 
Mind a ketten, harmincas éveik elején járhatnak. Fekete kosztümnadrág, fehér ing és pisztoly a derékon. Összesem lehet őket téveszteni más rendőrökkel. 
- Miért van, Lord Bass, hogy ha valami történik Castel Comeban, ott előkerül a maga neve is? – Miss. Dasher vette át a szót, Lucien legnagyobb örömére. Nem mintha különösebben szeret rendőrökkel beszélni. Huszonöt éves létére többször beszélt már rendőrökkel, mint bárki más a faluban. Mit lehet mondani, mindig megtalálják valamiért. Biztos az elragadó személyisége miatt. 
- Ez egy kis falu Miss. Nadia – tárja szét a karjait. – Ismer mindenki, mindenkit. Többnyire. Én, pedig egy Gróf vagyok, még is mit gondol? Mindenhol ott vagyok. Mint említettem ez egy kis falu, egy Gróffal, egyáltalán nem hétköznapi. – Pontosan tudja, hogy ezzel nem adott választ a kérdésre. A probléma viszont az volt, hogy ő maga sem értette, hogy kerülhetett elő a neve mindig. 
- Ez is egy érdekes dolog, Mr. Lucien. Ha ön egy Gróf és nem kis vagyon tulajdonosa, még is miért él itt és miért nem költözik Londonba, mint a barátja? – fordult Gabriell felé. A férfi összehúzott szemmel méregette a két rendőrt. Lucien figyelmét nem kerülte el a megszólítás hirtelen váltása. – Bár, szívesen meghallgatnám a válaszát, nem ezért jöttünk! – Az asztalra könyökölt és úgy hallgatta, a kér rendőr mondani valóját. Időközben Gabriell, Lucien mögé állt és néha, közbe szólt. 
- Lehetetlen! Ha évekig dolgoztak az ügyön, nem értem, miért csak most avatnak be minket! – Gabriell felháborodása jogos volt. Lucien maga is dühös volt, nem is kicsit.  
- Mondja, Miss. Nadia, ezek a feltevések, amiket állít, mennyire biztosak? – Mélyen a nő szemébe nézett. Ha hazudik, vagy eltitkol valamit, azt azonnal meg fogja tudni. Észre fogja venni, észre kell vennie.  
- Szászázalékig! – Hangja magabiztosan csengett. Mi a fészkes pokol folyik itt?

***

Diamond a rendőrök érkezésével jobbnak látta távozni. Dimitri és Caroline a konyhában tettek-vettek, csak hogy eltereljék a figyelmüket. Különösebben észre sem vették, hogy ő, pedig haza ért. Diamond úgy gondolta, azt se vennék észre, ha mellettük robbanna fel egy atombomba. Ez, pedig nem volt meglepő, hisz meghalt a lányuk, merje valaki a szemükre vetni, hogy nem tudnak a világról, és majd ő gondoskodik arról, hogy ilyen többet ne forduljon elő. 
Kezdett egyre ingerültebb lenni. 
Ahelyett, hogy a saját szobájába ment volna, egyenesen Bytheéba vette az irányt. 
Mindig szorosan kötődtek egymáshoz, mintha testvérek lennének, hisz, szinte annak is számítanak, egy napon születtek. Pár röpke órácska eltéréssel. Mind ezt még az is tetézi, hogy a második nevük is megegyezik. Az anyukáik, nagyon egy rugón kattogtak annak idején. 
Talán ezért esett térde abban a pillanatban, amint belépett a szobába és megérezte az illatát. Nem hallhatott meg. Nem! Még mindig azt várja, hogy belépjen a szobába, vagy hogy csörögjön a telefonja, azzal az átkozott, idegesítő High School Mucial – Fabolous számmal. De nem fog megtörténni, soha többé nem fogja hallani Blee hangját. 
Hátát a falnak vetett, térdeit szorosan magához ölelte. Úgy érezte, széthullik, hogy már nem marad semmije. 
Tisztán, mint a legélesebb pillanat emlékszik az utolsó látogatására Washingtonban. 
Rezegni kezdett a blézere zsebe. Nagy kínkeservesen előhalászta a telefont. 
Maddox Leve
Nem tudta mit tegyen, így lenyomta a fogadás gombot. 
- Te nőszemély, azt hittem már sosem veszed fel! – Hangja könnyed volt és meglepően megnyugtató. Diamond vett egy mély levegőt, de az sem segített. Képtelen volt anélkül megszólalni, hogy szavai ne könnyekbe torkolljanak. – Hé, Dee, a frászt hozod rám. Mi van? – Maddox még nem tudja. Hogyan is tudhatná, hisz senki nem volt, aki elmondja neki. 
- Maddox… Blythe meghalt!   

***

Camille a szobájában feküdt és a mennyezetet bámulta. Odakint korom sötét volt. Villámlott. Hamarosan óriási vihar lesz, ő, pedig a takaró alatt fog remegni. Mindig is félt a vihartól, de fogalma sincs, miért.
Rettegett a viharoktól. Újabban, mindentől rettegett. Megint villámlott egyet, de ezt már egy kisebb dörgés is követte. Szorosan magához ölelte a térdeit, takaróját, pedig állig húzta, mintha az, mindentől megvédené. Azon gondolkozott, mit mondhattak ma a rendőrök. Lucien és Gabe semmiről sem számoltak be. Azzal nyugtatta őt a férfi, hogy még nem kell ezzel foglalkoznia. Ahogy az is furdalta már egy ideje az oldalát, hogy mit kereshettek akkor Lionelláék a kórházban, Colin Claire és Michaell társaságában. Annyi mindent nem tudott még, és senki nem beszélt.
Jobban belegondolva, lehet, hogy az agya képtelen lenne bármit is feldolgozni.
Újabb dörgés és villámlás. Teste összerándult. Ajkait úgy harapdálta már, hogy érezte fémes ízét a szájában.
A folyosóról léptek hangoztak fel. Camille már a fülében érezte szíve dobogását és a további dörgés, villámlás sem segített neki. Halk kopogás az ajtaján. Meg akart szólalni, de képtelen volt rá. Majd egy hatalmasat dörrent az ég, ő, pedig felsikoltott.
Az ajtó kinyílt, de nem látott senkit, a takarót a fejére húzta és úgy várta, hogy vége legyen mindennek. De nem lett vége. Továbbra is villámlott. Az eső kopogtatta az ablakokat.
- Shhh… - jött egy ismerős hang, majd megérezte az illatot. Lerántotta magáról a takarót és Lucien karjaiba, vetette magát. Szorosan ölelte a férfit. Még az sem érdekelte, hogy csak egy hálóing van rajta semmi más, mert végre biztonságban érezte magát. – Ez csak egy vihar! Minden rendben! – de valójában semmi nem volt rendben. Mély levegőt vett. A férfi illata, megnyugtatta.
- Köszönöm… - suttogta a férfi pólójába. Érezte, ahogy Lucien ajkai a fejét érintik. Ez már szinte ösztönös mozdulat volt. El nem tudta képzelni, mi lesz az egyezségük lejárta után. Amikor mind ez elkezdődött, szerelemről szó sem volt. Úgy gondolta, hogy itt él majd és pont. Lucien segít, ő, pedig tovább lép. Semmiféle érzelem nem szerepelt az alkuban.
Még mindig nem tudja, hogy Luciennek mi is a véleménye az egyezségükről. Igazából, most nem is érdekelte.
Villámlott és fény töltötte be a szobát. Még ha csak egy röpke pillanatra is, de látta magukat az ablakon visszatükröződni. Rá kellett jönnie, hogy tökéletesen illett a karjaiba. Itt képes lenne újra otthon érezni magát. De nem álltatja magát, a férfi még nem biztos az érzelmeiben, ő, pedig képtelen lenne újabb csapást elviselni. Az már, teljesen összetörné.  
- Jó nagy gubancot csináltunk nem igaz? – suttogta a férfi. Kicsit, - hogy minél kevésbé kelljen eltávolodnia a férfitől – felemelte a fejét és belenézett azokba a sötét örvényekben, melyekben mindig és örökké el fog veszni.
- Igaz.
- Mit tegyünk? – szorosabban fogta karjait a lánykörül. Istenem, mennyire jól esett, hogy még érezheti, van valakije. Hogy nincs egyedül.
- Legyünk nyíltak! – mondta.
- Akkor nagyon-nagyon sok minden kellene megbeszélnünk, és szerintem egyikre sem állsz még készen. – Talán igaza volt, de ez a mondat, elfeledtette Camilleal, hogy odakint hatalmas vihar tombol. Ereit düh kezdte perzselni.
- Ezt, hogy érted? – húzódott távolabb a férfitől, de azért ott maradt a közelébe.
- Jules…
- Nincs Jules! Hogy értetted ezt Lucien? – hangja megemelkedett. Valamit titkol. Mindenki titkol valamit! Hát már senkiben sem bízhat meg!
- Jules, nem hiszem…
- Nem érdekel, hogy mit hiszel és mit nem! – ugrott ki az ágyból. Nagyon dühös volt. Elege van, hogy semmit sem ért. Elege van a titkokból, és elege van abból is, hogy egy olyan férfiba szerelmes, aki nem viszonozza ezt.
Kezeit az ajkaihoz emelte. Istenem! Ezt, így még soha nem mondta ki. Tudta, hogy szereti. De, szereti ő Lionellát, Gabriellt, Keenant, de, hogy szerelmes legyen? Oh, istenem, mibe keveredett már megint?
- Jules?
Nem tudta, hogy mit válaszolhatott volna. Már, azt is elfelejtette, hogy miért lett dühös. Pedig az előbb, határozottan dühös volt, az előtte álló férfira. Lucien értetlen arcot vágott, amit teljese meg is tudott érteni. Úgy robbant ki, mint egy vulkán. Az ereje fogytán volt. Újra kell építenie az életét, de amíg nem tudja, hogy mit érez a férfi…
- Jules?
Teljesen tanácstalan volt. Blythe tudná, mit kellene tenni. Annyi minden megváltozott. Hogy fordulhatott minden ennyire rosszra? Elvesztette a nagyapját, majd a legjobb barátnőjét. Lassan érzékelte, hogy Lucien szólítja.
- Jules?
- Igen?
- Minden rendben? – Lucien még mindig az ágyon ült és most egyenesen őt nézte. Olykor egy villám fénnyel töltötte meg a szobát. Ilyenkor, látta, hogy a férfi arcán aggodalom tükröződik. Gyönyörű szemei pedig, rabul ejtették.
- Én… - mutatóujját a lüktető halántékához szorította. A feje majd szétrobbant.
- Jules. Ki vagy akadva, ami érhető. Az elmúlt két hónapban több minden történt veled, mint bárki mással. – a férfinak igaza van. Le kell nyugodnia. Semmilyen más helyzetet sem fog tudni kezelni, ha most összeomlik.
Hatalmasat dörrent az ég.

***

Camille egyik pillanatban még előtte állt egy szál hálóingem, utána, pedig már rajta feküdt és szorosan markolta a pulóverét. Nem is tudta eldönteni, hogy most hálásnak kellene lennie a viharnak vagy sem.
Simogatni kezdte a hátát. Camille remegett. Még most sem értette, hogy a csudába félhet valaki ennyire egy vihartól. De mindenkétséget kizáróan lehetséges volt ennyire tartani a vihartól.
Fejét lehajtva, megcsókolta a lány fülcimpáját, mire azt újabb remegés hulláma rázta meg. Mosoly terült szét az arcán. Most simán elcsábíthatná. Nem szeretkeztek azóta, hogy eljöttek Camille lakásából. Nem mintha alkalom is lett volna rá, vagy a helyzet megengedné, de a pokolba is, kívánta ezt a nőt. Az sem sokat segített, hogy egy nagyon vékony anyag volt mindössze rakta. Érezte, milyen eszeveszetten dobog a szíve.
Keze lesiklott a lány derekára és egy könnyed mozdulattal ő került felűre. A lány combjai közé térdelt és lenézett rá. Azok a zöld szemek, melyek álmában is kísértik.
- Megígérem, hogy minden kérdésedre válaszolok, de nem ma – hangja nyugodt volt. Magát is meglepte ezzel, de tudta, hogy Camille nem tudna megbírózni most ezekkel.
Itt már nem csak a rendőrök voltak a gond, hanem számos egyéb baj is akadt. Arabella feltűnően meghúzta magát a vendégépületben. Szinte sosem jön a főépületbe, csak a felettébb szükséges. Lucien érezte az ereiben, hogy az a boszorka forral valamit. Eközben ott volt az is, hogy akadt egy fantasztikus lehetőség arra, hogy kijátsszák a szabályt és akár feleségül is tudja venni Camillet. Még ezt is el kell mondani neki.
- De…
- Jules! Figyelj rám! – hangja ellentmondást nem tűrő volt. – Mindent el fogok mondani neked, de nem ma. Holnap. Amikor kipihented magad! Ma volt Blythe temetése, nem hiszem, hogy szükséges lenne még ennél is több mindennel terhelni – lehelt egy csókot a lány homlokára. Nézte, ahogy az érzelmek lejátszódnak a lány arcán. Végül feladja.
- Rendben. – csücsöritett. Újabb villámlás tört be a szobába és egy hatalmas menydörgés. A lány pillanatok alatt karolta át Lucien nyakát.
- Valld csak be! Csak hozzám akarsz bújni. – hecceli a lányt. Camille hitetlenkedve néz rá és egy jó erős ütést, mér a férfi mellkasára.
- Idióta!
- De a te idiótád! – ajka puhán, lágyan érinti Camille rózsaszín ajakit. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése